Klió 2001/3.

10. évfolyam

A könyvecske elé Steve Woodhams írt előszót. Ebben egyfelől tájékoztatja az olvasót, hogy két, Londonban elhangzott előadás szövegét tarthatja kézben, de míg Atienza szövegét csak egy gyorsírásos felvétel alapján adták ki, Preston szövege teljes egészében pontosan, kiegészítve rendelkezésre áll.

Woodhams maga két történeti megjegyzést fűz az előadottakhoz, és a kis könyvhöz. Egyik megjegyzése a spanyol katolikus egyház kivételesen fontos szerepére utal, s megállapítja, hogy ennek múltbeli szerepét sokszorosan feldolgozták, ám kevésbé ismert, hogy ez az egyház milyen szerepet játszott 1939 után. A másik figyelemfelhívó megjegyzése a spanyol és a portugál történelem hasonlóságára, sőt összefonódottságára utal. Így a nagy világbirodalom kezdetei után ezek elfogyására, a hanyatlás tényeire, egy időre a portugál függetlenség is megszűnt, majd a XIX. század hozott mindkét ország számára új fordulatokat és színeket, hogy azután az 1920-as évektől mindkét ország átmenjen a fasizmus, fasizálódás folyamatán, hogy mindkét ország, enyhén szólva, furcsán élje meg a második világháború kezdetét és végét. A hosszú évtizedes diktatúrák gyors egymásutánban értek véget az 1970-es években két hosszú életű diktátor, Salazar és Franco halálával. S ezzel mindkét országban merőben új fejezet kezdődött.

Tony Atienza előadásának és szövegének címe így hangzott: Spanyolország és a fasizmus, de megközelítésében, a források keresésében sokkal távolibb kezdetekhez nyúlt vissza, és ennek során érdekes, elgondolkoztató, “apró” megfigyeléseket tett.

Atienza e korszakhoz is kínál még néhány (azt hiszem) ismeretlen történeti “mazsolát”. Aláhúzza, hogy a Délen felszabadított területek legszegényebb tartománya Estramadura volt, s azután innen kerültek ki Kolumbusz hajóslegényei, s főként az azték és inka birodalom megdöntői és kifosztói. Mint megjegyzi, aligha véletlen, hogy Cortes és Pizarro is innen került ki.

Atienza hosszabban szól a spanyol liberalizmus sajátos jelentkezéséről is. Hangsúlyozza, hogy ez az egész századot végigkíséri, ám azt is, hogy ennek bázisa nagyon szűk volt, a városi értelmiségre szűkült, s – ez már eléggé spanyol sajátosság – a tisztikar egy részére. Atienza ilyen összefüggésben hangsúlyozza, hogy e két összefonódott réteg az, amely az 1830–40-es években a karlistákat legyőzi. (Aki valaha olvasta Engelsnek a spanyol történelemről magyarul is megjelent cikkeit, az minderről többet is tudhat.)

A későbbiekben ez a hadsereg úgy is megoszlott, hogy az afrikanisták különleges kasztot képviseltek, ők képezték már a XIX. században is a hadsereg legreakciósabb részét, A XIX. század végére a hadsereg befolyása visszaesett, ám az 1898-as háborúk, majd Kuba és a Fülöp-szigetek elvesztése kettős folyamatot eredményezett. Az 1918 után nálunk is jól ismert jelenséget, a hadsereg és főként a tisztikar felduzzadt állományát, amelyet noha megvertek, de gőgje (és étvágya) tovább nőtt. Az 1920-as években azután ismét a marokkói háborúkkal kaptak feladatot és új befolyási kört – pontosan az afrikanisták.

Atienza a liberalizmus spanyolországi múltjáról szólva nem feledkezett meg az 1973-as első köztársaságról, annak kezdeményezéseiről, miközben természetesen hozzáfűzte, hogy ez nagyon rövid ideig tartott. Kiemelte, hogy a liberálisok (s eme köztársaság) megkísérelte a hírhedt casicismot (vagyis a helyi urak, basák teljhatalmát) megtörni – ám ez nem sikerült. A casicismo – mint Atienza hangsúlyozza – befolyása 1914 után gyengült meg, pontosan abban a mértékben, ahogyan a tömegek felvilágosodottabbakká váltak. S ez valóban nagyon sok helyen az első világháború idején következett be, amikor, du Gard híres szavaival, “a vén Európa” megszűnt létezni.

Atienza szövegével viszonylag hosszabban foglalkoztam (s ez távolról sem az előadásának egésze), mert ez is mutatja, hogy valóban milyen messzire kereste a spanyol fasizmus különféle és szerteágazó gyökereit.

Paul Preston professzor témaköre sem volt sokkal egyszerűbb. (S itt mindjárt jelezni kell, hogy Nagy-Britanniában a professzori címet nem osztogatják olyan számban, mint mondjuk Olaszországban vagy az USA-ban.) Paul Preston “ennek ellenére” nagyon kihívó és rendhagyó módon renitens előadást tartott Az Attlee-kormány és Franco címmel. S ebben az előadásban Preston nagyon nyomatékosan húzta alá, hogy az Attlee-kormány mindjárt 1945 után a külpolitikai kérdésekben “csatlakozott az USA kemény vonalas” politikájához, ami azután azt eredményezte, hogy a kiélezett nemzetközi helyzetben, sokak akarata ellenére, igen sok múlott Bevinen, hogy a Franco rendszert megmentették a megsemmisüléstől.

Persze az Attlee-kormány meglehetősen kész helyzetet örökölt brit vonatkozásban Winston Churchilltől. Churchill még 1944 nyarán, a franciaországi invázió idején jelentette ki a brit parlamentben, hogy bárhogy is viselkedett hajdanán a Franco-kormány, végül is kimaradt a háborúból, s most, a háború után “a béke szilárd támasza lesz” – vagyis távol tartja a baloldali, kommunista fertőzést Spanyolországtól. Amikor pedig egyes interpellálók a spanyol belpolitikai helyzetet és a demokrácia elfojtását firtatták, akkor Churchill nagyon határozottan szögezte le: “Ez Spanyolország belügye” – amely kijelentést más országok esetében nem tett volna meg. Ámde a Franco-rendszer esetében világos volt, hogy ő a mentőövet már 1944 nyarán kidobta, s az is, hogy miért.

Persze Franco is ismerte ezeket a brit megszólalásokat, sőt politikai megítéléseket, s 1944 októberében “antibolsevista” szövetséget is felajánlott Churchillnek. Churchill ezt nem is utasította volna el, ám a brit koalíciós kormányban Attlee határozottan nemet mondott erre a tervre. Eden szintén elutasította a tervet. S 1944-ben még Roosevelt és befolyásos külügyminisztere, Cordell Hull vétózták meg azt is, hogy Franco Spanyolországa tagja lehessen a megszülető ENSZ-nek. Ugyanakkor azonban az is világos volt, hogy Franco fegyvert is fogna, ha rendszerét és őt meg akarnák kívülről dönteni. S ebben a kritikus 1944-es évben még Churchill volt az, aki megakadályozta, hogy embargót hirdessenek Franco ellen.

A Foreign Office bizonyos lépéseivel szemben Churchill döntéseit – hangsúlyozta Preston – mindig is a brit érdekek védelme vezette. A véleményeltérések azonban 1944 második felében spanyol relációban elég markánsak voltak. Olyannyira, hogy Attlee miniszterelnök-helyettesként memorandumot is terjesztett a háborús kabinet elé, amelyben elfogadta, hogy Franco ellen nem lehet katonai erőt alkalmazni, de azt megkövetelte, hogy minden egyéb módon elősegítsék Franco megbuktatását a demokrácia érvényesülése érdekében. Attlee e cél érdekében a lépések összehangolását szorgalmazta az USA-val és Franciaországgal. Preston e memorandumra támaszkodva azt is hangsúlyozta: Attlee ekkor hangot adott azon aggodalmának, hogy Anglia e kérdésben elszigetelődhet, s Nagy-Britannia marad Franco egyetlen mentsvára.

Tony Atienza – Paul Preston: The Spanish Civil War. Historical antecedents and Consequences (A spanyol polgárháború. Történelmi előzmények és következmények). London, The Socialist History Society. (é. n.) 7. sz. 29. o.